Ebben az évben több magával ragadó könyvhöz is volt szerencsém. Miközben egyre mélyebben kezdek kötődni a karakterekhez és a könyvhöz magához, mindig végig fut processzoromon a bizsergető érzés, hogy erről bizony írnom kéne. Mármint recenziót, ajánlót. Nem sok mindenhez értek. De az utóbbi időben két dologra is ráébredtem, amiről van kialakult, szépen formált véleményem. Még ha nem is Dávid szobor szépségű ez, még ha nem is ravennai mozaik kidolgozottságú, de az enyém. Persze írás kényszeremet az olyan barátok hiánya is erősíti, akikkel lehetne könyvekről, filmekről beszélgetni. Úgy igazán beszélgetni, akik nem vágnak közbe és nem akarják a saját élményeikkel agyon nyomni a kifejteni valómat. Nem, ezt nem önzőségből írom. Nemcsak hiszek a kölcsönösen egyenrangú beszélgetésekben, hanem nem is tudok másként lenni. Így kötöttem ki ismét a habosoldalán.
A BKVézás előnye, hogy olvashatok, hogy van időm megismerni az új barátaimat, hiszen egy jó könyv, jó barát, akire mindig számíthatok és akikre egyre jobban vigyázok. Jelenlegi olvasmányomat HVG borítóba csomagoltam: az a kép takarja el a fedelét, amelyen sok-sok sperma a Földet szeretné megtermékenyíteni. A könyv szempontjából lényegtelen, csak nekem csiklandoz mindig mosolyt arcomra, amikor ránézek. A mostani jó barátom kilétére azonban még nem derülhet fény. Hogy is tehetném, hogy véleményt alkossak mielőtt végig olvasnám?! Persze már tudom, mekkora kincsre leltem. Ismét.
A nyár folyamán is ráleltem egy csoda könyvre. Jó vastag volt és nagyon jó könyv szagú. Olyan örökérvényű. Nem volt benne bújkálás, nem volt benne ákombákom. Szeretem az őszinte csavarás és badarás nélküli könyveket, amelyek egyszerű szavakat használnak, egyszerű mondatszerkesztéssel, miközben az élet legmélyebb dolgairól számolnak be. Azt hiszem, ez az igazi művészet: egyértelműen fogalmazni meg azt, ami az emberekben kusza érzésként csapódnak le és tán végig gondolni sem nagyon tudják, nem hogy szavakba önteni, majd frappánsan, igazmondóan megfogalmazni azt. Csak annyit írni, hogy Timsel és mindent megvilágosítani.
Röviden ennyi Steinbeck Édentől keletre című műve. Hosszabban a könyv kb. 150 év történetét mutatja be. Steinbeck a fiai számára írta, hogy bemutathassa nekik az Egyesült Államok régi arcát saját családjukhoz közel álló szereplők életén át. Igen, erős benne az életrajzi vonal, ami még John Steinbeck születése előtti időkből származik. Nem fél bemutatni Amerika sötétebb arcát, szeretetteljes, fejezeteket átívelő humorral kezelve azt. Tetszett, ahogy nagyobb részek előtt véleményét véka alá nem rejtve teljes kor és környezet rajzot adott az olvasó kezébe, mintegy iránytűként az írás labirintusában.
Szerettem ezt a labirintust, mert saját lelkem útvesztőiből állt és végig haladva rajta társam lett abban az egy-két hétben, amíg barátságunk tartott. Mikor kapcsolatunk véget ért úgy éreztem, több lettem tőle és sok jó átbeszélgetett estét köszönhetek neki, amit Férjemmel töltöttem és amelyek alatt olyan gondolatokat boncolgatunk, melyeknek kedvesen mélyére mutató és egyben kegyelmet nem ismerő kalauza volt ez a könyv.
Zárásul pedig álljanak itten John Steinbeck szavai 1962-ből, amikor átvette az irodalmi Nobel-díjat: "… Az író arra van hivatva, hogy előremozdítsa az emberi szív és szellem nagyszerűségét, hogy képes legyen nagylelkűséget találni a vereségben, hogy megtalálja a bátorságot, az együttérzést, és a szeretetet. A gyengeség és a kétségbeesés véget nem érő harcában ezek a tulajdonságok a reménynek és a nehézségek leküzdésének fényes zászlajai. Az az író, aki nem hisz abban hogy az ember tökéletesíthető, nem szentelheti magát az írói hivatásnak, nem igényelhet magának helyet az irodalomban."
