Tegnap volt elseje. Szeptember első napja. Még számban érzem a szavak ízét, amit majd elhadarok az iskolában, mikor a nyáriszünet után újra látom pajtásaimat matrózblúzban, rakott szoknyában. Érzem, ahogy kinyitom az új tankönyveket és az új forgatatlan lapok megsebzik ujjbegyemet. Valami új ismét kezdetét veszi. A csodás világ újabb bugyrai tárulnak majd fel előttem, az újdonság áradat örömtáncot ejt le gerincemen. Becsukom a szememet és egy pillanat alatt felszínre tör az összes iskolakezdés emlékének öröme. Tiszta ellenörzővel kihegyezett ceruzákkal, teljes téglatest radírral, frissen mosott hátizsákkal, újgumi szagú tornacipővel és sárgán hulló falevelekkel.

Láttam reggel a szerencséseket ünneplőben menni és már délben gyűrött ingben jönni. Láttam a kajla mozdulatokat, a ránctalaln, örömteli arcokat ahogy megtöltik energiájukkal az elpunnyadt, nyárba süppedt relaxáló mediterrán Budapestet.Csodás volt.

Este Péterrel a fogorvos után borozgattunk egy helyen és végre nem volt idegen a város. Otthon voltam és végre túlléptem savanyú önmagamon, s végre Péterem kegyetlenül, átgondolás és megfontolás nélkül vágott át a palánkon. Reszkess Szerelmem ez csak egy csata volt a háború most kezdődik!;-)Kimonfordírozom, hogy sétáltatlak be a zsákutcámba, meglásd!

Az élet néha olyan gyönyörű, hogy sírva kell fakadnom!