Hab nélkül legyen kedves!

Villon Kiforgatott igazságok című verse már kamaszként nagy kedvencem volt. Minden betűjében átéreztem, hogy csak betegen jó játszani, hogy a bátor lovag szívében legnagyobb a félelem. Most azt a részt érzem át legmélyebben, hogy befogad és kitaszít a világ. Megterhelő ebben a végtelen kettősségben élni. Mint egy óriás mély kútba meredek lefelé, miközben a kút mélyéről bámulok az égre fel és csodálom a felhőket, éjszakánként a csillagokat. Sokan mondják: 'Koncentrálj csak a jóra'. Faszság. A rossz rész ugyanannyira életem része. Nem feltétlenül mélysége miatt, inkább csak időben ugyanannyit tesz ki. Abból az értékes időből, amelyet oly nagy vonalúan fecsérelek el miden egyes áldott nap, mert hiszen csak betegen jó játszani, így játszom a beteget és kivételesen nincs erőm, hogy összeszedjem magamat. Befogad és kitaszít a világ. Minden próbálkozásom dugába dől és kútba esik, tán épp pont abba a kútba...Ott fekszenek mellettem az agyagos, sáros talajon és én meg csak bámulok rájuk és fogalmam sincsen, mit kezdjek velük. Elássam őket mélyebbre, hogy végképp eltűnjenek a horizontomról? Vegyem kézbe, forgassam meg kis kezembe, simogassam meg a buksijukat és közben áltassam magamat és mást is azzal, hogy nincs semmi baj, minden rendben lesz, ez nem véletlenül történik így?! Fogalmam sincsen. A csöndes szemlélődést választom már egy ideje. De a szemem előtt felvillanó képsorozatok áradatából nem sikerült eleget tanulnom. Cselekvéshez eleget. Csak bizonytalanabb lettem, csak kétkedőbb lettem, csak öregebb lettem. Befogad és kitaszít a világ és én még nem tudom, mit kezdek a világommal. Befogadjam vagy kitaszítsam?!