13 éves voltam. Anya nappalijában gubbasztottam azon a régi nagy, valakitől örökölt magába süppesztő fotelban. Takaró alól és teagőz fölött kémleltem a televízió 50 kép/másodperces villódzását. Lábamat néha felteszem az asztalra, a nagyon nehéz vaslábú csempézett asztalra, amit még Apa csinált, amikor ide költöztünk és amikor még házasok voltak. Apa már egy éve elköltözött, de ez nem baj. Jobb így, eggyel több karácsonyi és szülinapi ajándék. Persze ez csak vicc volt akkoriban, olyan humor, amit az élet fájdalmas velejárói szülnek.
Szóval ekkoriban volt korszaka végtelen olvasásoknak, hosszas gondolkodásoknak, életről véleményalkotásnak. Természetesen véresen komolyan véve az egészet, mert hiszen egy egész életre szól minden, amit most eldöntök. Így éreztem akkor. Most már tudom, hogy igazam volt. Ami akkor eldőlt, azóta is úgy maradt.
És ez a félőszi vagy féltavaszi nap, amikor az éves szokásos torokgyulladásom miatt liter szám teázgattam otthon ez volt a napja annak, hogy végképp megérett bennem az elhatározás, sőt nemcsak hogy megérett, hanem egyszeriben személyiségjeggyé is vált: egész életemben hinni fogok az örök szerelemben, az első látásra szóló örök, végeláthatatlan és így végtelen mégis minden pillanatban elmúló kapcsolatban. Hinni abban, hogy a maga módján mindenkinek megvan a lehetősége. Hit nélkül nem megy. Nem hiszek Istenben, nem hiszek vallás termékekben, talán a lélekvándorlásban sem. Csak azokban az emberei pillanatokban, amelyek sorsdöntőek, sorsfordítóak, csak a saját mély intuíciómban és nyitottságomban, ami mindezt hagyja megvalósulni.
Ennek 15 éve valahogy mostanában, amikor az az idő jár felettem, hogy minden igazán jó romantikus filmet habzsolok: válogatva, eredeti nyelven, de tömegével. Ilyen válogatás közben tűnt fel az Internet mezsgyéjén a Before Sunset (Mielőtt lemegy a nap...). Éreztem a csuklyás izmaim rándulásából, hogy baloldalon nyakizmomat megrántják és tekintetemet arra a napra fordítják, amikor 95-96-ban otthon süppedek a fotelban és azon ritka alkalmak egyike történik éppen, hogy egy film annyira beszippant, már azt sem tudom, én játszom-e a főszerepet vagy én játszom-e épp mindkettőt.
Before Sunset-et azzal a lendülettel ültem le megnézni, ahogy az ember arra a bizonyos találkozóra készül 15 éve nem látott fiatalkori szerelmével. Tudja, hogy mindene bizseregni fog, tudja, hogy mindenre kíváncsi lesz, hogy ugyanakkor mindent el is akar mondani a másiknak és csak mosolyogni fog és meglesz újra az a kapcsolat, ami csak szerelmes párok közt lehet meg. És azt is sejtettem, hogy muszáj lesz utána írnom róla ugyanazon emberi vonás okán, amikor ilyen beszélgetéseket egyszerűen nem tudok abbahagyni, azokat képtelenség befejezni, magamban még órákon át folytatom, mintha a másik fél még mindig ott lenne és még ezt is meg azt is mindenképp el szeretném neki mesélni, meg akarnám vele vitatni. Mert vége nem lehet.
Az élet nem rendezhette volna szebben: A Before Sunset pont ez, pontosan így. A szereplők, akikre emlékeztem, a történet, ahogy a lelkemben ragadt valahogy más volt, de azt gondoltam, hogy akkoriban biztosan lemaradtam az elejéről, hiszen véletlenül kapcsoltam az HBO-ra és ragadtam ott. Aztán már nem is zavart ez az egész annyira,mert mérhetetlenül mélyen megindított és magával ragadott a film, minden pillanatában vele lélegeztem. És ciki, nem ciki papírzsebkenőmet nemcsak orrfújásra használtam. Mert az éves torokgyulladás helyett már éves nátha van és még mindig filmnézéssel kúrálom ki magamat. A film során amúgy volt egy pár bevágás, amikre emlékeztem, így elkönyveltem magamban, hogy igen, biztosan ez volt az a film és akkoriban úgyis annyira élénk volt a fantáziám, hogy akár magamtól is hozzászőhettem a többit. Furcsa érzés egy filmet 15 évig dédelgetni magamban és soha újra nem látni. Most láttam és pont azt láttam, ami kilenc évvel a film után történt. A kilenc évvel későbbi második részt, pont azt ábrázolva, milyen is a viszontlátás két olyan ember között, akik ilyen rövid idő alatt ilyen közel kerülnek egymáshoz, akik sosem voltak egy pillanatra sem őszintétlenek egymáshoz vagy sosem kellett disztingválniuk a béke megőrzéséért, akik pont ott tudják folytatni, ahol anno abba hagyták.
Ha már így alakult és ha már egyik kedves jó barátom ma felhívta rá a figyelmemet, hogy két részes filmről beszélünk, megnéztem az elsőt is: Before Sunrise. Angolul. Legjobban azokat a filmeket szeretem, amelyek segítségével ismét át tudom élni azokat a lehetséges, ám már mégis lehetetlen történéseket, amik valaha velem is megestek, de sohatöbbé nem fognak, amiknek örülök, hogy ennyire nyitott voltam akkor és ott abban a pillanatban és meg mertem tenni őszintén és tisztán, amire természetesen, lábujjaimból fakadó megérzésem ösztönzött.Vagy az olyanokat, amik már nem történnek meg egyszerűen csak azért, mert már lemaradtam róla, már túlhaladtam azon a koron. Persze,persze minden lehetséges. De nem, van az a túlhaladott szint, ami után nincs visszatérés, nincs második lehetőség. Nincs és kész.
Before Sunrise: jó volt ismét annak a 22-23 éves csajnak lenni, aki romantikus, két lábbal áll a földön, ha elragadja egy gondolat, akkor annak kifejtésével hatással van másokra és az igazán fogékonyakat inspirálja puszta szenvedélyével. Mindezt alkohol nélkül. Szerettem ez lenni, imádtam az ilyen beszélgetéseket és a kapcsolódást a másik ember agyához olyan szorosan, hogy szinte lehetetlen megállapítani melyik kié, mégis képes egy felsőbb cél érdekében folyamatosan vitázni és teljesen világba kacagva, semmitől sem félve elfogadni.
A két filmről az jutott eszembe, hogy ha valakivel az ember együtt éli le az egész életét, akkor is biztosan vannak ilyen korszakok, amikor ismét és újra egymásra találnak a párok, mármint még jobban és egyáltalán anélkül, hogy valaha igazán elveszítették volna egymást. Egyszerűen csak vannak korszakok, mert a lét meghatározza a tudatot...Meg persze mindaz eszembe jutott, amit leírtam: a 15 évvel ezelőtti napsütés és teagőz és betegkrumpli sok fokhagymával és a csempézett asztal és a tegnapi hideg, ám napsütötte belváros és Bécs és minden európai város és főleg a Férjem...
