Hab nélkül legyen kedves!

Éjjelent egy teljesen más világban élek. Az álomvilágomban. Amikor igazán jót álmodok, mindig ugyanoda térek vissza. Ott megvan a saját Thaiföldöm, ami teljesen másképp néz ki, mint a valóságban, mégis tudom, hogy ott járok. Ott is csodálatos és szép színes a homok. Aztán van az a másik hely, aminek nincs neve, nincs országhoz kötve, az én saját álom paradicsomom. Sokat járok ott, egyre többet. Mindig más történik. A legtöbbször a Férjemmel megyek el vagy egyedül, csak nagyon ritkán vittem oda mást és azoknak az embereknek az arca is hamar elhalványodott. Szeretek ott lenni. Nem keresem, nem gondolom, amikor lehunyom a szememet, hogy mindjárt ott lehetek, nem gondolom, hogy ott kéne lennem és nem gondolok semmit sem. Egyszerűen csak oda érek, ott vagyok. Elég sokszor. Az út fel a hegyekbe a miskolc-tapolcai házunk utcájának végéből indul. Eltekeredik, följebb csal, burjánzó erdő vesz körül és a panoráma csodálatos, már csak föld út van és a sűrű erdőből dzsungel lesz. Magas páratartalom, mindenfelé zubogó vízesések. Aztán elérek vagy Férjemmel elérünk arra az egy helyre, ami az enyém, ahol leülök, ahol megállok és a saját idillemben érzem magamat. Sziklák szúrják ki a dzsungel sűrűjét és türkiz víz omlik még türkizebb tóba alá. Nem igazán nagy. Inkább kuckó a dzsungelben. Csodálatos. Órákig tudom nézni. Nem érzek félelmet, nem érzek bajt szimatolni a környéken. Bámulom a kristálytiszta vízcseppek hullását. Legtöbbször meg sem érintem, csak nézem, csak érzem a hely atmoszféráját és egyszerűen csak kisimul minden ránc, nincs többé aggodalom, sem irigység, sem másokon gondolkodás. Mindössze én vagyok a világomban, az enyémbe, ahova a Férjem nyert még igazi bebocsátást.