A nyári szünetem legjobb jellemzője, hogy fogalmam sincs róla, milyen nap van ma, hanyadika fordult ma le a pörgetős naptáron. Tényleg nincs. Nem érdekel és nem is izgat fel semmilyen kormányos-politikai hozzászólás, hír, megmozdulás. Tovább bátorkodom menni: a testem is feloldódik lassan. Ki kell engednie a bennem összegyűlt görcsnek. Ki is fog. Mintha fizikailag érezném néha, amikor ténylegesen történik.
Londonnal indult a nyári szünet. Még mindig nem szeretem ezt a buzgalmas, zsúfolt, robotok által ellepett falanszteri életteret. Sem a fennhéjázó, mégis béna akcentust, ami olyan mintha kialakulását tekintve a rum és a tengeri viszonytagságoknak megfelelően jött volna létre ilyen mély böfögés szerűre...
Mint minden nagyobb váltás esetén, fodrásznál voltam. Ne sikerült túl jól, azt hiszem...mindjárt megmosom magamnak és akkor jobban átjön, hogy igazam van-e.
Hétvégén esküvőn voltunk. Szerencsésen eltelt.Semmi extra nem történt...vagy nem emlékszem rá. Következő hétvégét Orfűn valahogy jobban várom. Ezer meg két éve nem buliztam úgy igazán, haverokkal.Jaj de jó lesz.
Aztán jöhetnek a végtelen víkendházas hétvége sorozatok. Bizseregve érzem a gerincemben, hogy valami fontos és jó fog ezen a nyáron történni, bár még fogalmam sincs, hogy micsoda. Lehet, hogy megtanulok egy dalt, egy igazit, nem hulla pelyhes szintűt gitáron, lehet, hogy megjelenik egy novellám vagy kettő és lehet, hogy csak közelebb kerülök magamhoz, talán azáltal hogy egy-egy pillanatra elfelejtek lenni. Fontosnak lenni. Jó lenne. Csak lebegni a horizont szivárványszíneiben...
Jó lenne, ha többé nem gondolnék úgy a testemre, mint ami beteg és folyamatos ápolásra és vigyázásra szorul. Olyan messzinek tűnik a testetlen szabadság, most csak olyan ez mint egy börtön...egy mókuskerék ütemű börtön, amiből még nem tudom, hogyan fogok kiugrani,de valahogy szeretnék...remélem a betegségeket nem ezen agyi állapotra találták ki megoldásként, mármint az igazán halálos kórokat, hogy meg tanuljam értékelni a lelki életemet...Ki tudja? Bátran szeretnék belevágni abba az életérzés tortába, amitől elhiszem a halhatatlanságomat.
Kelt, Budapesten 2011. Június 20-án, Lovasi András 44. születésnapján, hétfőn.
