Az történt, hogy rámeredtem a Firefox jobb felső sarkában lévő nagyítóra és megrémített.
Sokkolt a tudat, hogy most aztán bármire rákereshetek. Mármint bármire, akármire, ami épp eszembe jut vagy érdekel. Akár úgyis, hogy nem igazán akarok én semmit se nem. De tényleg. Lekúszhatok a tudatalattimba és felcibálhatom, amit legelőször találok ott. Vagy másodjára vagy harmadjára vagy,vagy,vagy...
Hirtelen persze nem jutott az eszembe semmi. Sokkolt a végtelen. Talán azt is Douglas Adams írta, hogy ha egy humanoid valaha fel tudná fogni, hogy a világegyetem mennyire végtelen, illetve a végtelenség maga mit jelent, abban a pillanatban belehalna, mivel túlmutatna felfogó képességén. Azt hiszem, most ezt a tételt bizonyítottam indirekt, módon implicite igen kicsiben, ahogy gimis matek órán tanultam. Vagy majdnem...
A sokk után először a thai életmód jutott eszembe... ezzel el is intéztem a feladat A részét. De arra még nem találtam ki semmit, hogy igazából mi érdekel, mármint tényleges, csak engem. Bármiféle influencia nélkül, se család, se barátok, se munka. Sosem tudtam azt mondani, hogy oh wow, én vagyok a lány, aki nem is tudom, Hello Kitty fan vagy festészet őrült vagy ahogy a csajom csinálja, komoly zene addikt. Semmi, becsszóra semmi olyan nem érdekel ezek szerint, ami szívemből és lelkemből igazán fakadna és a google meg tudná válaszolni. Wow.
Kicsit rémisztő. Úgy érzem, mint aki kiesett a társadalomból. Bár igazából még el sem döntöttem, hogy érdekel-e a társadalom...
