Tegnap délután edzésre mentem, mentünk Anyával és Nagyival. Csak futottam és gondolkodtam. Napok óta megérintett a gondolat, hogy a Dubaiba költözés újdonság csodája mennyi lemondással fog járni.
Az edzés például. 11 éve járok oda futni,hasizmozni, súlyt emelni. Közben annyi gondolat suhant át agyamon, amennyit megszámolni senki sem képes. Emlékszem döntésekre,amik ott születtek, amik nélkül nem az lennék ma,aki vagyok. Az edzőm, Attila 11 éve az edzőm. 11 éve járok csak azért oda, hogy találkozzunk.
Vannak azok az emberek akik azért találkoznak velem, mert energiához jutnak, vannak,akik a kapcsolat miatt, vannak, akik az információ éhség miatt,, vannak,akik munka miatt, sosem tudom, hogy kik kedvelnek ezek közül igazán, kik azok,akikben nyomott hagyok, ahogy ők is bennem.
S vannak,nagyon nagyon ritkán vannak olyanok,akikkel az első pillanattól fogva tudjuk, hogy ez bizony örökre szólóan megváltoztatja az élethez való hozzáállásunk, az életre való rálátásunk, hogy ez bizony elfelejteti velünk a külvilág piszkát s egy pár órán át csak örülünk egymásnak és magunknak. Vannak olyanok, akikkel mintha öröktől fogva a legtermészetesebb csatornán át kapcsolódnánk össze s ettől a kapcsolattól sokkal többek lennénk minden egyes alkalommal, amikor találkozunk akár csak percekről legyen szó.
Attila mindig ilyen volt.
Még sosem találkoztunk az edzőtermen kívül. Nem is beszéltünk máshol. Habár jó sok mindenről beszéltünk 11 év alatt. S micsoda változásokon mentünk keresztül együtt! Az élet nagy dolgain.
Ha jövő hétvégén eljön az esküvőmre, ez lesz az első és várhatóan az utolsó, hogy termen kívül találkozzunk. Előtte még egyszer lemegyek edzésre. Valószínűleg az utolsóra. Meg fog szűnni a "lindaváratlanulbetoppan és ezzel nagyon boldoggá teszi Attilát" jelenség. Örökre. Ha erre gondolok,mindig meghalok egy kicsit és vigyáznom kell, hogy a könnyem óvatosan, észrevétlenül csorogjon ki szememből.
