Olvasom ezt a könyvet, amit kaptam még a születésnapomra, mint a lehető, legkomerszebb ajándékot. Ezt a Villanásokat.
Egész pontosan elkezdtem olvasni és még nem döntöttem el, hogy végig olvassam-e. Ugyanis már az elején azt írja,hogy a könyv folyamán azt szándékozik bebizonyítani, hogy a jövőnk kiszámítható és a legközelebb tán akkor állunk a valósághoz, ha álmodó robotokként tekintünk magunkra. Hiszen mindenféle bonyolult algoritmussal előre megjósolható a sorsunk.
Több gondolat is felmerült bennem ezzel kapcsolatban:
Lehet, hogy a delphoi jósdában élők voltak világunk legkörmönfontabb programozói?
Lehet, hogy Mérő Lászlónak igaza van, amikor azt fejtegeti, hogy jelenleg a pszichológia, mint tudomány azon a feldolgozottsági fokon áll, mint Newton idejében a fizika?És Ő döntött a legjobban, mikor matematikusként az emberek és mémek tanulmányozására adta fejét?
Lehet, hogy teljesen mindegy, mit szeretnék úgyis az lesz, amit a világ akar tőlem, legfeljebb csak hosszabb kanyargósabb úton? És lehet, hogy akkor leszek igazán boldog, ha így cselekszem és nem küzdök ellene?
Amúgy meg honnan is tudhatnám, hogy mi a célja velem, mint álmodó robottal ennek a rendszernek?
És más tényleg nem gondolkodik ilyeneken, csak álmodik és robotoskodik?
Illetve mégsem passzolhat a rendszer minden fogaskereke, ha időről időre jön valaki, aki közli , hogy az álmodozás az élet megrontója. Már ha egyáltalán van rendszer, miközben a sokkal valószínűbb entrópia maximum irányába tendálunk...vagy sokkal inkább remélem, hogy így lesz, mivel én sem illek bele a gépezetbe?!
