A sütik nagy része habmentes. A hab fokozása az egyébként is finomnak vagy lenyelhetővé tevése a száraz, íztelen falatnak.
Egy kád, fürdőkád, csurig vízzel, teli habbal! Ah! Az érzéki illat miatt vagy a a tiszta víz és mocskos test eltakarása végett.
Sörhab csak tökéletes aránytalanságban, igazán semmis mennyiségben a sörhöz képest!
stringo4:
És mikor öregszik bele az ember lánya és fia az otthontalálkozunkba? ;)
És mikor írsz az első napo... (2010.05.31. 22:59)Találkozási csomópontok
Másodszor jajj, mert ismét itthon vagyunk és itt hideg van.
Jajj a Jetleg miatt.
Jajj a Barcelona tegnapi veresége miatt.
Jajj, mert mert jajj de álmos vagyok.
Szóval ismét itthon vagyunk a térben és időben kiterjedt közös világunk legcsodálatosabb utazása után. Jajj, de csodálatos volt, mint egy happy endes Andersen mese.
A utazás megállói: Phitsanulok-Siem Riep és az Angkor Wat- Bangkok-Petchaburi-Ranong-Koh Phayam-Bangkok.
Az utazás eredményeként arra a megállapításra jutottunk, hogy ha a megadunk egy 48 órás utazási időintervallumot, akkor pont a küszöbön teljesíthető egy Békéscsaba-Phitsanulok kiruccanás. Igen, ezt magunktól találtuk a Férjemmel.
Jajj...csodálatos az élet és most elalszom.csókcsata
Az élet egy sodró, ám kellemes mederbe került. A semmi extrába. Vajon mikortól kezd az ember kevésbé érdekes lenni és hova süllyedhet a világot meg kell és én meg is tudom váltani tudatállapot? Vajon mi lesz pont elég ahhoz, hogy elhiggyem már meg is történt?
Tíz éves voltam, amikor rájöttem, hogy az egyes hónapok napjai minden évvel egyet tolódnak a hétnapjain, illetve szökőévente kettőt. Így bizonyos ciklikusság fordul elő. Mivel egy 13-ai napon születtem, mindig azt számolgattam, hogy mikor fog a születésnapom péntekre esni. 13 éves voltam,amikor ez először így lett. Azóta a szökőévek pökhendi dupla tolása miatt nem ismétlődött meg. Ma valahogy eszembe jutott,hogy 13 évesen számolgattam ezt utoljára és akkor annyira messzinek tűnt, de tán csak így emlékszem, hogy akkor úgy számoltam, a 30. biza ismét péntekre esik...HTC-t örült sebességgel előkaptam és be kellett látnom,hogy 13 éves magamnak igaza volt: 2013-ban a 30. születésnapom péntek 13-ára fog esni. Mi ez, ha nem különlegessé tevő bélyeg rajtam vagy életutamon?! Addigra kiderül, melyiken...
Pár éve kaptam egy Szakíts,ha bírsz című könyvet. Fogalmam sem volt, hogy miről szól, a borító alapján úgy döntöttem,hogy egy biztos: nem kelti fel az érdeklődésemet, így pihent otthon a polcon, költözött velem és nyugodott újabb másfél évet az új polcon. Egészen tegnap estig. Akkor kezembe vettem és ma délig le is kötötte a figyelmemet és szabadidőmet. Nah nem azért, mert a könyv annyira csodálatos lenne...Én egészen tegnap estig nem is hallottam erről a szakítós blog dologról. Szóval így izgalmas volt egy kicsit belenézni mások életébe, mert az ember fia, lánya, borja már csak ilyen gyarló és kiváncsi, főleg ha betekinthet már magánügyeinek bugyrában,ahol végül kiderül, hogy mindenki egyformán béna, hülye, hiszékeny, illetve megdöbbentően gonosz. Az egészről mindössze annyi jutott eszembe, hogy én nem igazán emlékszem múltbeli szakításaimra, bár tudom, hogy akkor nagyon rossz lehetett. Azonban annyit nem értek, hogy a mai napig is sokat gondolkodjak rajtuk vagy a leckén kívül, ne a jellemfejlődésemhez adott értékekre koncentráljak.
Nah,de az igazi tanulság, hogy én a kapcsolatok elejéről szeretek hallani, a megismerkedésről, az izgalommal teli várakozásról, a pillangókról az emberek gyomrában, az első kézfogásokról és egyéb testi közeledésekről, hogy ezt mind hogyan élték meg az emberek, talán arról is, hogy készültek rá lelkiekben. Én ezt szeretem. Ezekre szeretek gondolni. Főleg most, a házassági évfordulónk közeledtével, azon szeretek tünődni, hogyan indult az a kapcsolat,aminek hála ez a csodás házasság köszöntött rám. És ha lehetne, és lenne olyan blog, ahol az emberek a boldogságukat mesélik el, akkor oda én is megírnám a mi történetünket. Onnantól kezdve, hogy elsőlátásra szerelem volt, az első randis megpróbáltatásokon át, a wc melletti lánykérésig a világ legszebb gyűrűjével, az esküvőig és a házasságbani közös, lelki elmélyülésig, ami nélkül valószínűleg nem is sikerült volna, senkit ilyen közel engednem magamhoz. Azt szeretném tudni és remélni, hogy mindez másnak is megadatik. Erről szívesen olvasnék, nekem ez a kaland...
Alig vártam. Már vagy egy hónapja The Kolint hallgatok. Jó kedvre varázsol, plusz energiát ad a szürke hétköznapokhoz. Aztat mondják, ők a magyar Scissors Sisters. Az MP3-as zenei alapom nyomán kétségem nem fért hozzá, hogy akár külföldi megméretettésekre érettek. De ez a mai koncert...
Nos, mit is vár az ember egy koncerttől?! - merül fe a jogos kérdés. Elsősorban azt, hogy túlszárnyalja a nap,mint nap fülembe dorombolt taktusokat, plusz energiát adva az élethez, vagy csak az adott pillanathoz. Nos, ez a mai este folyamán nem sikerült. A koncert hozta az MP3 színvonalát és kész. Persze nem pont ugyanazt és ugyanúgy, de a summázás szummáját nézve nem volt több. Sokat rontot a produkción, hogy shownak akarták eladni és elfeledkeztek a zene nagyságáról közben. Akaták a minimum elvárhatót. Ugyan nem gyűlt össze a hatalmas tömeg a Gödörben az este folyamán,amire szükségük lett volna...asszociácóként a Still Crazy című film egyes momentumai jutottak eszembe, amikor a Strange Fruits énekese a budiban készül a fellépésre és olyan,már letett , rég múlt eredményekkel spanoli magát, mint Wambley Stadion 10500 néző, amikor épp csak egy holland kis hajón, maximum 100 ember előtt készül fellépni. A film katarzise nem egy pont, hanem egy folyamat, ami arra mutat rá, hogy a zene élvezete iránti alázat, a kedvtelésből játszás egyszerű ruhákban, kétségeket kizáróan sokkal többet ér, mint bármilyen fennhéjázás. A mai este tanulsága is ez: túl sok felesleges showelem, kevés fakadó zene. Pedig basszus jó zene markoló énekhanggal. Hogy képesek mégis elszúrni hülye,hülye álszarságokkal,amiknek helye nem volt?!..ahelyett,h ők is csak élvezték volna könnyedén az élet és hely és közönség adottságait...
Ez csak egy ujjgyakorlat. Szükséges gyakorlat, mivel már tegnap véget ért a lapzártám,ám a cikkemet még nem küldtem el. Legalábbis a harmadikat. Most, itt ülök a laptop felett és üres tekintettel bámulom a villogó kurzort. Nah mindjárt, mindjárt jön...remélem, mert ma nagyon be szeretném fejezni. Ugyan kicsit rossz, hoyg ebben az évben ez lezs az utolsó írásom és ezzel befejezem az első újságírói évemet.. nem tudom, nekem ezek mindig ilyen mérföldkő jellegűek, amiket nem annyira komálok vagy nem minden nap.
Mindegy. Holnapra tisztán és koncentráltan kell ébrednem, még hozzá korán, még hozzá a legjobb angoltudásomat elővéve, mivel lengyel származású régióigazgatóval fogom folytatni a harmadik körös állásinterjúmat. Nem is tudom, akarom-e igazán ezt az állást. Nem rossz,de még annyi buktató lehet benne. Nah majd meglátjuk. Közben a volt munkahelyem rossz szellemei is vissza-visszaköszönnek, amiknek kapcsán próbálok teljes megbocsátást gyakorolni és magamban keresni a hibát, a tanulságot, a folyamatot, valami pozitívat, amitől én több lettem. Talán nem is kéne keresgetnem,csak belenézni a volt közvetlen munkatársaim szemébe, az olyan jó, az megnyugtat. Az igazság az, hogy félek az új munkától, mi lesz,ha megint azt álmodom, hogy seggbe bassz a munka?! Én ezt nem akarom...jajjj...
Ez is mindegy, holnap előítéletek nélkül, kedvesen, mosolygósan, ám figyelmesen és a buktatókra figyelve csak kitalálok valamit.
Pénteken egyik haverunk születésnapi zsúrján voltunk. Ezeréve nem ittam ennyit és nem is voltam ilyen hangos az alkoholtól, meg persze okos. Ilyenkor kissé szégyellem magamat utólag. Kissé. Az este folyamán sikerült beszélgetnem az állítólagos legjobb barátommal. Egy órát, az utcán. Próbáltam Neki őszintén elmondani, mit gondolok az egész helyzetünkről. Illetve utólag azt gondolom, nincs többé helyzetünk,maximum helyzet van,de többé már nincs olyan,ami nekünk lenne, ami közös lenne. A lepattintó visszautasítással és teljes érdektelenséggel, vállrándítással sajnos nem tudok mit kezdeni, amikor én éppen kiteszem a lelekemet, ami számomra nehéz szívsebészeti művelet.
Ez nem annyira mindegy, de most erre is azt fogom mondani, hogy mindegy is. Pedig megcsalva ás átverve érzem magamat.
Sokat gondolkodok mostanában, rosszról és jóról, hol voltról és hol nem voltról. Az Igazmondó tükör sokat segít. Sokszor látom benne azokat az alapvető igazságokat, vagy ösztönös reakciókat, amiket gyerekként, még tiszta fejjel alkalmaztam a világra nézve, mármint a saját világomra nézve. És most azt keresem, hogy hol próbálta a világ, ami még mindig az én világom más irányba befolyásolni azt és hogyan tudnám visszacsinálni, most úgy csinálni. Valahogy azt érzem, hogy most ez a karácsony különlegesebb lesz, meghittebb.
A Férjemmel lesz közös első karácsonyfánk, ami csodálatos lesz.
(Nem hiszem el, hogy ez a legjobb barátszerű izé képes volt, mint vétséget fejemhez vágni, hogy házas vagyok és ezért ő eldöntötte magában, hogy úgysem érthetem meg. Fuck off!és nyasgem)
De először is meg kell írnom a cikkemet, mert nem is tudom mi lesz. Még próbálom megtalálni magamban az egyensúlyt a főszerkem két utasítása közt: legyen nagyon ütős, de nagyon, ám térjek vissza az egyszerűbb, lazább stílusomhoz, mert az egyszeri olvasónak az előző tanulmány cikkem, valószínűleg csak fröccsel együtt csúszott le, bár neki tetszett. Nekem is tetszett. És az is tetszik, hogy a főszerk ezt gondolja, nagy bóknak veszem, aztán visszatérek a laza stílusomhoz.
Ma láttam az arckönyvben,hogy kedvenc mesefigurámat profilképként megjelenítve leszek nagyon menő. Ja,ja,persze ez is csak ilyen hülyeség,amikben nem szoktam részt venni. Aztán elgondolkodtam,hogy ha részt vennék,vajon kit választanék...
Azzal a döbbenetes ténnyel kellett szembe néznem, hogy nincsen kedvenc mesefigurám! Próbáltam visszaemlékezni, hogy milyen mesék jutnak egyáltalán eszembe. Mert az még hagyján, hogy nem vagyok se KisVakond, se Tom, se Jerry, se Sziporka, se Kockásfülű nyúl , de még Pumukli rajongó sem. Kicsit megütköztem rajta, hogy nem is nőtt egyik mese sem a szívemhez. Első lépésként emígyen került lejjebb a léc és elégedtem meg azzal, ha már egyáltalán rémlik a rajzfilm. Aztán egész sok elkezdett visszaköszönni a háttértárolómban,így feljebb emeltem a tétet és már elvártam, hogy legyen olyan, amire úgy emlékszem, hogy vártam. Olyan, ami miatt leültem este és bekapcsolatam a TV-t és még a leckémet is hamar megírtam, hogy ezt nyugodtan tehessem.
Nos,hmmm hát ott volt a Barba Papa, bár egy jelenetére sem emlékszem, aztán a Tom&Jerry, örök klasszikus,de tényleg, minden,ami vasárnapi mesedélután a Walt Disney-vel, MekkElek, bár halálba idegesített és az utolsó része nélkül elmehetne az akárhova, néhány manga, az egész estés mesék közül nem is tudom, melyik, talán a Hófehérke meg az Anasztázia. Jah és tényleg a a cirkuszos Leos. Oh és amit tényleg sokszor vártam, nem feltétlenül azért, mert a legjobb volt,csak azért,mert kikapcsolat, a Babar.
Így ez a kép került ki, bár inkább a humora miatt:
A jógát és az elefántokat tényleg szeretem, és ha két jó dolgot kombinálunk abból rossz sosem lehet, ugye. Olyan ez, mint a chillis körte.
Eszembe jutott, hogy ilyenkor szokott az történni,hogy valamelyik barátnőmnek megtetszik a mesefigura ötlet és a következő évtizedben minden születésnapomra és névnapomra a kitett mesefigura alapján kapok majd ajándékot...
Ha valamelyikőtök ezt olvassa itt, akkor mondanám, hogy ez a könyv ténlyleg kéne, mert tetszik. ;-)
Illeteve ezek után egyáltalán nem csodálkozom azon, amikor előkerül a régi mesék téma és a jelenlévő csoport tagjaiból elkezd áradni megszámlálhatatlan mesecím, figura, mesedal, stb., akkor én valahogy kihagyva érzem magamat a társalgásból vagy legalábbis még sosem tettem hozzá érdemlegeset és igazából a mesék nagy részét nem is láttam. Kinek volt akkoriban ideje ilyesmikere, amikor a világban annyi újdonság volt?! :-)
A cím így nem egészen pontos, mivel a könyvnek még felénél sem tartok. Egyszerűen csak olyan csöndes nagy hatással van rám, mint a bangkoki Wat Po, amikor először láttam. Megnyugtat, kisimít, rádöbbent, feloldoz, áhitat ül rám. Nem tudom tovább tűrtőztetni magamat és elektronikus pennámtól távol tartani kezeimet.
A felmondásom után, amikor a nagy írói karrierem képét szőttem, megkérdeztem egy néhány embert, hogy szerintük mit kéne írnom. (Jól van na, nem volt még teljesen részletesen kidolgozva a terv.) Azt a furcsaságot tapasztaltam, hogy kivétel nélkül mindenki azt mondta, illetve ha többet mondott, a felsorolatk közt minidg szerepelt, hogy mesét. MESÉT! Ezt a jelenséget két dologgal magyarázom: mesésen tudok írni, valamint ami valószínűbb, hogy az emberek kiéheztek a mesékre. Hiányzik Nekik az egyszer volt, hol nem volt, tán igaz se volt, a tanulság, a hétfejű sárkány, a három királyfi, az üveghegy, a parasztlegény, a beszélő erdő és a katarzis.
Ami igazán nagyon hiányzott nekem és talán ez is hiányzik mindenki másnak, a könyv azzal indít, mintegy istrukcióként:
"Ezek a mesék veszélyesek! Vigyázz velük kedves olvasó, mert ha egyszer elolvastad őket, a szervezetedbe hatolnak, óriási károkat tehetnek védőfalaidban, melyekkel elsáncolod magadat másoktól és a valóságtól, de leginkább önmagadtól. Ha félted pulyaságod várát, ne olvass tovább, itt tedd le a könyvet. Ám ha szívedet az erőnek és világosságnak kirepítő fészkévé akarod tenni, ezeknél a meséknél jobb segítőt nem találsz. Tiéd a választás. A mesék Rólad szólnak. Személy szerint."
Igen, azt hiszem az embereknek ez hiányzik legjobban: az érzés, hogy a mesék róluk,rólunk szólnak. Az a gyermeki tisztaság,amikor még nem ismertünk mást, sem önmagunkat és még előttünk volt a választás lehetősége, hogy melyik megismerésével kezdjük életutunkat. Amikor a mesék még szólhattak önönmagunkról.
Arra vagyok büszke, hogy ez a képesség nem húnyt ki bennem és mindig minden mesében magamat látom, belőlük magamról magamnak tanulok...
Példának okául a következő minimesében is magamra ismertem:
"A hatalmas tenger
Egy kis hal úszkál a hatalmas tengerben, és láthatólag keres valamit. Egy öreg hal megkérdezi:
- Mit keresel, kis hal, mire fel ez a nyüzsgés?
- A hatalmas tengert keresem.
- Ez itt a hatalmas tenger- mondja az öreg -itt, körülötted, mindenhol.
- Te ezt nem érted! - feleli a kis hal - ez csak közönséges víz. Én a Hatalmas Tengert keresem!"
További tanulság az Igazmondó Tükör alapján: sok-sok mese van, csak keveset ismerünk. Legyen ez most záró metafórám.
Talán ezen a hétvégén érett meg bennem a gondolat. Idáig tínédzseri lendülettel hittem, hogy meg fogom változtatni a világot, egy jobb hellyé teszem. Persze idővel a világból Magyarország lett, majd a honföld korlátózódott a biztonságtechnikai szakmára és a mérnökújságírásra. Most elértem addig, hogy kábé fel tudom mérni a céljaimat és reális lehetőségeimet, mint nő. Körbe nézve ebben a magam számára leszűkített világban azt látom, hogy folyamatosan széllel szembe kéne pisilnem,ha én akarnám megváltani és ebben igenis benne van a nemiség kérdése is. Sajnos vagy nem sajnos. Nem is vagyok benne biztos, hogy sajnos. Ha őszintén magamba nézek, azt látom, hogy egyáltalán nincs kedvem megszakadni, erőlködni, folyamatosan stresszelni csak azért hogy bizonyítsak. Végtére is kinek is akarok bizonyítani? Magamnak? Lehetőség szerint leginkább magamnak. Már pedig akkor az első lépés,hogy saját magamnak állítsam fel saját lépcsőimet a mennybemenetlhez. A kvázi céljaimra, miszerint egyszer jó tervező és még nagyobb író leszek, akár szak, akár mese úgy érzem el tudom érni, csak idővel. (Már megint ez az idő dolog.) Szóval úgy döntöttem,hogy adok magamnak időt minderre miközben az életem magán részére is szakítok időt. Szeretem, amikor van időm arra, hogy a Férjemet megnevetessem, hogy a barátaimmal találkozhassak, hogy kiállításokra, színházba, koncertekre, romkocsmákba járhassak, hogy a családomat meglátogathassam. S főleg szeretem ha van időm és energiám és kreativitásom olvasni és írni.
Az a baj a stresszes és 24 órát igénylő munkákkal, hogy pont az veszik el bennük,amitől az elején más vagyok,mint más és idővel (ugye mondom:megint ez az idő dolog) ugyanolyan robotszerű leszek, mint bárki más. Szeretem megőrizni a képességemet arra, hogy távolságot tudok tartani a munkámtól, mert így logikusabban és észszerűbben tudom átlátni a helyzeteket. Ha nem marad gondolatokra, kreatívkodásra időm, akkor bizony a lelkem sztrájkba kezd és így is úgy is érzelmeket kezd belevonni, hiszen idő kell azokra is, ha tetszik, ha nem. Azonban abban a pillanatban,amikor érzelmet viszek a munkámba, elvesztem és oda hidegvérem,ami profivá tesz.
Nem szabad türelmetlenül azonnal akarnom mindent. Nyáron elhúnyt tanárom mondta egy integrált rendszerek órán, hogy jó jó, hogy az emberenek vannak céljai, de még jobb ha azok egy életen át kitartanak. Mihez is kezdenél,ha mindent,amit akartál elérnéd 40 évesen?! Most úgy érzem igaza volt. Azok,akik korai életszakaszukban érik el céljukat bizony nagyon hamar megkeserednek és általában az italhoz fordulnak. Talán ebből ered az ősi vicc: Két út áll a magyar értelmiség előtt az egyik az alkoholizmus a másik járhatatlan.
Én szeretném, ha negyven, ötven vagy akár hatvan éves korom felett is lennének még céljaim, új dolgok,amikre kihívásként tudok tekinteni és amiket élevezettel tudok végezni. Úgy látom, azok,akik úgy érzik már letettek valami nagyot az asztalra (látta már valaki azt a bizonyos asztalt?!rajta is maradnak a dolgok?!) főleg korán, számukra igen savanyú lesz a szőlő és egész hamar csak citromízű banánfa nő csak a kertükbe.
Tehát konklúzió: kellemes munkakörnyzet, nem túl harcos munkakör, több idő és koncentráció azokra,amik miatt ember maradok, türelmet és időt adni magamnak.
Annyi minden jár a fejemben az elmúlt pár hétben, hogy szinte nem is tudom követni őket. Próbálom magamat egyre jobban megismerni, céljaimat meghatározni. Kész szerencse, hogy a munkakeresési járadék támogatja ezt. Gondolkodtam barátságon, munka-magánélet egyensúlyon, önismereten és sok-sok mesén.
Barátsággal kapcsolatban arra jutottam, hogy ezt a magasztos fogalmat, jelenséget két ember között egy dolog dönti el, az idő. Persze,persze kell,hogy valamilyen okból egymásra találjanak igazi kebelbarát(ok)nők, de van az úgy, hogy idővel változnak az emberek és bizonyos kor felett elkezd számítani az idő, az idő, amit együtt töltünk, az idő,amit a másik fél tölt benne, az idő,amit én töltök benne és az idő vasfoga. Meghökkenve tapasztaltam az elmúlt pár hónapban, hogy az idő, amit az úgy nevezett legjobb barátságomban töltök, nekem nem felel meg, főleg azért,mert kizárva érzem magamat belőle, csak használati tárgynak érzem magamat vagy még inkább egy gyógyszernek,amit ha kell előveszek a hűtőből és gyorsan bekapom,hogy jobb legyen. Ezt alátámasztotta az is, hogy úgy nevezett legjobb barátom mintegy kiutalt gyógyszerként valaki másnak,hogy beszélgessek vele,hogy annak a másiknak jó legyen. Kérdem én: és ki a fene gondol arra,hogy nekem az jó lesz-e?! Miközben becsszóra semmilyen pirin megnevezés sem szerepel a nevemben. További meghökkenéseim pedig abból fakadtak,hogy a legjobb barátnőm ismét önző ribanccá vált. Néha csinálja ezt tekintet nélkül a világra és észre sem veszi,hogy mennyire bántó tud lenni.
Már nyár elején könyörgött,hogy tarthassa ő a születésnapomat. Gondoltam,milyen kedves...Aztán a szeptemberi születésnapomat megtartotta október utolsó napjaiban...és miért? Egy pasi miatt és önzősége miatt.Aztán a szülinapom estéjét tönkretette azzal,hogy semmi másról nem szólhatott csak róla és csak arról, hogy őt mi érdekli. Még képes volt az esküvői bevonolú zenémere is azt mondani,hogy melyik pasijára emlékezteti és hogyan. Itt tüskeként fúródott belém, hogy miért is őt választottam tanúmnak. Nem is értem,miért nem álltam fel egy óra után és húztam haza vagy a városba. Vajon miért reménykedem még mindig? Erről is az idő tehet?! Valószínű...
Az lehet a baj, hogy túlságosan elnéző vagyok. Elnéző és elfogadó ehhez a világhoz, amin persze nem vagyok hajlandó változtatni, mármint ezeken a tulajdonságaimon. Miért is?! Egy dolgot tanultam a fenn vázolt esetből még pedig azt, hogy az ember igen könnyedén elveszítheti önmagát, saját elveit és elveszhet a sznobizmus és önzőség labirintusában, amiből semmilyen Ariadné semmilyen fonala nem vezeti ki. Csak mondjuk egy léghajtásos hátirakéta röpíthetné ki, amit elég nehéz összereakni labirintus falakból. Ahhoz,hogy sose kerüljek be a labirintusba meg kell őriznem az őszinte rácsodalkozás és nyitott elme képességét.
A többi téma jóval kellemesebb, így külön posztot is szentelek nekik...
Felmondtam szeptember 30-ával. Munkáltatóm reakciója megerősített döntésem helyességében.
Azóta egy dolog jár a fejemben: szabad vagyoooooooooook!
Remek érzés. Ráadásul élhetek az írásnak.
A normál munkák nem valók nekem. Folyton azt éreztem, hogy elpocsékolom az agyi kapacitásomat, a fejemben összeálló komplex ábrák és mondatok mind elvesznek a falanszter útvesztőiben. Megkötözött vadnak érzem magamat, aki csak üvöltene folymatosan,hogy valahogy az energiáit kiengedje, mielőtt felrobban és apró cafatjai beterítik a saras földet, hogy végül valaki unottan és undorodva feltakarítsa.
Most jó, már csak neki kell állni.
Egyszer azon tűnődtem, hogy vajon mennyivel nagyobb százalékban lesz abból a emberből művész, aki képes az önmotivációra. Arra,hogy reggel felkeljen az ágyból és még délelőtt levese a pizsomát és azzal együtt a kellemes lustaságot, ami olyan kényelme sés puha. Vajon mekkora önbizalom kell ahhoz, hogy az ember csak fogja magát és elhiggye, hogy érdemes felkelnie és a világnak valami hasznosat ad.
Két dologra jöttem rá ezen kérdésekkel kapcsolatban, négy hónap munka után. Az egyik, hogy ahhoz is önbizalom kell, sőt szinte beképzeltség, hogy a szürke munkában elhiggyem,ez hasznos, másrészről magammal kapcsolatban úgy gondolom, hogy hasznosabb nekem és a világnak is,ha elismerem, hogy ennél többre vagyok hivatott és nem félek levetkőzni a konvenciókat és kilépni a szabályoktól mentes világba, amely szabályokat a folyamatos félelemben élők alkottak. És ilyenformán már nem is hiszem, hogy a társadalmunk egy eleve hasznos rendszer, amely hasznosságban méri az embert.
Másik amire rájöttem, hogy ha egy új, izgalmas, kreativitásomat igénylő és kiteljesítő világban szeretnék élni, akkor el kéne felejtenem a hasznos szót és annak jelentéstartalmát
Az elmúlt pár munkanap és még hétvége is azt a csodát szolgálta, hogy saját életemmel törődjek, azt fejlesszem.
Olyan beporosodott, pókhálós, elfeledett tenni valók kerültek le a polcok mögé hányt résekből, amelyeket az ember örömmel, vagy inkább csak észrevétlenül elfeled. Olyan, ami az embert nem zavarja. nem böki a szemét, nem érzékelhető a hiánya, csak ott marad. Valószínűleg ezekből a tárgyakból jönnek létre a hatalmas butikok - ahogy nagymamám nevezi nagyapám ilyesfajat halmozó képességének eredményét, vagyis náluk ez jelent 3 kis házat=butikot a nagy ház köré építve teli mindenféle csemegével...
Az én butikom jelenleg még kis méretű. Nah legyünk őszinték nekem is butikjaim vannak, több is. Hagytam otthon Anyánál is, és most a Férjemmel közös lakban is vannak többen. Bár kicsik, a legnagyobb is mindössze egy doboz.
Azt szeretem bennük a legjobban, hogy sok csacsi, kicsi emlék, amelyek szinte már csak alig kerülnek az emlékek felszínére, hitelen megáradnak. És ez kedves, alapvetően nem több, csak kedves, miközben melengető.
Ma reggel például a régi óráimat szedtem össze, hogy elvigyem az óráshoz,aki majd kicseréli az elemet bennük, esetleg egy-két fogaskerékkel együtt. Két hete hétvégén majdnem vettem egy órát azért,mert azt hittem,hogy nekem már nincs is órám. Erre ma találtam ötöt, a kedves, melengető extra érzéssel együtt.
Egyikről, amit épp Bangkokban vettem (egyébként az 5-ből 4-et ott vettem), eszembe jutott a fura nap és reggel, ami olyan otthonos volt abban a 10 milliós városban. Enyhén eltévedtünk, mert a taxisunk is eltévedt és inkább szélnek eresztettük, mint tovább eröltessük vele az angolt. Életem Férje,akivel akkor még csak bimbódzott a kapcsoltaunk és először volt Thaiföldön, bátyámmal elsuhant egy könyvesboltba térképet lesni. Én meg az alatt az utazás alatt először, bár az út utolsó napjaiban, egyedül tekintettem körbe a mosoly országában. Jó volt ott egy felüljáró közepén. Mélyen a tüdőmbe szívtam a hihetetlen mennyiségű szmogot és elmosolyodva leguggoltam az óraárus kis textilje fölé. Annyi érzés tolult akkor belém és hihetetlen módon, bár akkor még fogalmam sem volt róla, egész valószínűleg megváltoztattam az életem és tán már onnantól is datálhatnám az életünket. Hogy közös.
Tehát a felüljáró kellős közepén guggolok és válogatok egyedül az órák között. Választottam egyet magamnak és egyet a Férjemnek, fel sem merült bennem, hogy csak magamnak válasszak, csak amiatt aggódtam egy leheletnyit, hogy tetszeni fog-e neki. (Több, mint egy éven át hordta, nagy becsben tartva.)
Mikor megalkudtunk a thai lánnyal és fizettem, fogta a bankót és a többi órát enyhén megcsapkodta vele majd két tenyere közé tapasztva megköszönte az az napi első vásárlót. És akkor ott elöntötte lelkemet a végtelen, határtalan érzése annak, hogy otthon vagyok. Annak, hogy a világ rendben van, annak, hogy semmi rossz nem történhet és annak, hogy mennyire hiányoznak ezeka rituálék, amik nem többek, csak kedvesek.
Annyira régen írtam már, hogy már az írás, mint tanult készség és mint a fejemben levő mindenség kiadásának módja szinte ki is veszett belőlem. Annyi nap gondolok rá és annyi éjszakát forgolódok át emiatt, hogy számlálhatatlan.
Közben azt érzem, hogy egy tornádó söpör végig az életemen én meg csak remélem,hogy meg tudom tartani magamat. Igazából, a napi blogolás sokat segítene ezen a borongós kedélyen...
Tehát most itt tartok. Az életem egy olyan stádiumba lépett, amikor is szinte teljesen önálló lettem. Persze ez így sem, úgy sem teljesen igaz és leginkább csak fárasztó, mint feloldozó. A munkafornton való napi hibák és mások hibáinak mások általi rám kenése eléggé színtelenre fakítja a napjaimat. Az igazi bajom pedig nem más, minthogy hiába teszem ki a lábam fizikailag, lelkiekben mindez tovább jön velem. Viszem haza, pedig nagyon terhes.
Szerencsére van egy csodálatos Férjem, aki így is elvisel vagy legalábbis igyekszik és egyre többel és jobban segíti a közös életünket. Nah de amikor hazaérek, egyértelmű non-szensz, mégis kezébe nyomom az én kis-nagy terhemet.
Most ez van. Igyekszem változtatni és többet blogolni, hogy jó legyen és burjánzó gondolataimnak legalább apró részét megismerhesse a kedves publikum.
Azt ígértem, hogy felhívlak, amint túl vagyok a záróvizsgán. Ott áltál a nyár délutáni napsütésben, mosolyogtál, teli energiával és közben látszott, hogy lélekben már repülsz, a siklóernyő a hátadon...Még tréfálkozva és kissé kiéhezve hozzá tetted, hogy végre raftingolni is fogsz, aztán kiáramlott belőled a szó Montenegró csodás kanyonjairól. Akkor eldöntöttem, hogy mindenképp látnom kell.
Június 10-e után elbizonytalanodtam, kettős lett bennem az érzés: az általad generált kíváncsiság mellett elkezdtem félni, hogy ott fogok állni és a kanyon patakjaiba könnyeim belecsordulnak.
Mindenben ilyennek láttalak, nagy hatásúnak, határozottnak, magával ragadónak, sodró lendületűnek.Az óráidon ülni olyan volt, mintha a biztonságtechnika szentírását a megváltó maga prezentálná, mintha Te lettél volna a szakma alfája és omegája, ege, földje, tengerei és erről Te magad is meg lennél győződve, miközben a szakmai alázatosság és új technológiákra való nyitottság részed maradna, mintha az integrált rendszerek téma nemcsak egy újabb fejezet lenne a tankönyvben, hanem az élet olyan magvas része, olyan lehetősége, ami magában hordozza a megváltást.
Munkában, tudod, találkozom emberekkel, emberekkel, akik tisztában vannak kiléteddel, hallották már a nevedet, dolgoztak veled. Sokan vannak. Szóba kerülsz, mint egy "hallottad mi történt?" kezdetű megdöbbentő szóbeszéd. Van, aki nem megy ennél tovább és van, aki felelveníti a Hozzád fűződő emlékeit, kapcsolatotok milyenségét, mélységét. Az emberek megállnak és elgondolkoznak...
Az emléked folyamatosan alakul valahogy mindenki egyre jobban ismer: általában arról mesélnek, hogy ki hogyan élt meg Téged, a Te jelenségedet, a hatást, amit gyakoroltál rá és természetesen arról, hogy milyen nekünk ezt most átélni. Itt maradt egy szakma, és érzi, hogy hiányzol és Nélküled nem lesz ugyanaz sem a jelene, sem a jövője, talán a cserben hagyottság érzése is megszínezi ezeket az eltűnődésket...
Bennem is betöltetlen marad egy hely. Kérdeznéd, miért, hiszen nem érthetnéd. A válaszomban pedig nem lenne más, csak csupa egyéni, önző érzelem, csupa olyan jelenség, amely az én életemet befolyásolja.
Tudod, régen csodálattal figyeltem az egyetemen, ahogy fiatalabb kollégák idősebbeket tegezve uraznak...mindig azt gondoltam, hogy ezzel nem illetnek meg akárkit, hogy ezt kölcsönösen ki kell érdemelni, egyik fél a tegezést másik fél az úrnak titulálást, hogy ez egy számomra ismeretlen kapcsolati szintet definiál. Olyat, amelyet nagy tanítók azzal vívnak ki, hogy a szakmaiságon túl azt is oktatják, hogyan érdemes és lehet élni, hogyan lehet más perspektívából szemlélni élethelyzeteket, állapotokat, folyamtokat, hogyan lehet szenvedélyesen törekedni egy haladó világ jobbítására ismerve és belátva egyéni korlátainkat. Amikor velem is megtörtént olyan volt, mint az életben annyi minden, egyértelmű, az első pillanatban, a maga természetességében létrejövő tény, megkérdőjelezhetetlen...nos nekem a legjobban ez fog hiányozni...nincs senki más, akinek úgy köszönhetnék, ahogy Neked azon az indulásod előtti délutánon a napsütésben, és amit most, még egyszer, utoljára írhatok: Szervusz Tanár úr!
A mi nap azon tünődtem, hogy pár éve még a Nyugatiban az óra alatt találkoztam a legtöbbet a legtöbb imerősömmel. Sosem én mondtam, sosem én kértem. Egyszerűen csak egymástól függetlenül barátaim, haverjaim, akik sosem látták egymást, és sejtésem szerint telepatikus kapcsolatba sem álltak egymással, azt találták egyértelműnek. Az elmúlt pár évben eltolódott a legnépszerűbb találkozási pont a Deák térre a Match vagy Smatch, jaj tudod oda a zöld bolt elé. Szintén egymástól független emeberek javasolják kábé ugyanúgy körbe irva a helyet. Persze nekem elég márcsak annyit mondanom, hogy ja persze, vágom, ott ekkor és ekkor. Érdekes. Vagy fokozatosan hódítjuk meg a várost, egyre beljebb merészkedve vagy a város központja tolódik odébb, vagy túl sok lett a mainstream arc a Nyugati forgóóra alatt, akiket folyamatosan támadnak meg a kéregetők és bulihuligánok, vagy ez már akkor is így volt, csak mi lettünk kényesebbek, deákosabbak.
Habos Hírek jelenti, hogy ma délelőttől a Föld nevű bolygón él és hangját élezi az első ember,akit nem fogok képen vágni, amikor nénizni kezd engem. Nagynéni lettem a Férjem ágáról. Ő meg Nagybácsi a Fivére magjáról...izééé...Azóta életem Szerelme Tántinak hív, cserében a gyerkőc őt Petyka bának fogja hívni - ez utóbbiról én gondoskodom...:-)
Vittünk Macit a kórházba, olyan típust, ami szinte kívánja, hogy az ember lóbálja és mindenhová maga mögött húzza, olyan nyaklósat, ami mindent kibír és a gyermek mindennek ki is teszi, olyat, aminek mindig fura neve van, mindig egyedi.
Baszki! Már május van. Ebben a hónapban semmit sem írtam még...wow...ez fura...illetve nem. Akkora depresszió gödörbe sikerült esnem,hogy még el sem értem az alját, pedig szerintem gyorsabban zuhanok, mint azt a normál gravitációs állandó indokolná...
Évek óta vágyam volt kipróbálni ezt a testnevelési formát. Most az élet elém sodorta. Úgy történt, hogy az új fittness terembe, ahova meditatív aerotrainingre járok, ott a kezembe nyomtak egy teljes heti órarendet. És tessék, csodák-csodáj: Pilates hétfőnként! Juhééé! Kipróbáltam. Tegnap voltam másodszor. A testnevelés szó nem üres szóhasználat itt, hanem a valóság. Bizony olyan, mintha az edzés során aggyal nevelném a testemet. Amikor azt hiszem, hogy nah most felborulok, akkor is megtartja a testem az egyensúlyt és képes az adott feladat végre hajtására. Büszkén mondhatom: I am the master of my body. Ez jó,nagyon jó érzés. Bár tegnap este fürdés után még két órán át remegett kezem-lábam az erős mélyizom tornától Nem vicc, bár mókás volt. WoW!
A világ legizgalmasabb álammvizsgája elé nézek! 3 tárgy, 77 főtéltel, kimondhatatlan számú altétel. A 3 tárgy: Munkavédelem,ergonómia; Személy és vagyonvédelmi rendszerek tervezése; Fegyver- és fegyverzeti ismeretek - ez utóbbi a kedvencem. Csak a csemegézés kedvéért néhány alponti kérdése a trágynak: A kézigránát fogalma, Lövészlőszerek csoportosítása, Kézi páncéltörők veszélyességének jellegei, Elektromos sokkolók használatára vonatkozó jogszabályok, Akusztikus elven működő irányított energiájú nem halálos fegyverek...sziporkázóan gyönyörű! Irány a lőtér!- De tényleg!:-)
Semmi több. Az út számára készült blogot ma reggel töröltem. Realizáltuk, hogy számlálhatatlan dologról mondtunk volna le miatta, amikről le is mondtunk már és elfelejtettük újra felvinni őket az udvar hátsószegletében összetákolt "butikból", amiben "lemondtunk róla-ergo már nem is létezik" dolgokat tartjuk. Vegyünk egy példát: lemondtunk a számháborúról, hiszen Dubaiban nincsen olyan erdő,aminek fái közt el lehetne rejtőzni és kiszúrni az ellenfél számait a rejtekből, sőt túl meleg van a futkosáshoz. Tehát ilyenek, amiket most a kis sufni butikunkból előhalásztunk:
1. Rafting
2. Sportlövészet - ott ezt nőként nem tehettem volna
3. Az évfordulónkat Rómában ünnepelni
4. Öbölátúszás
5. Romkocsmázás
6. Velencei tóra leugrás munka után
7. Miskolc-Tapolcán szalonnasütés
8. Biciklitúra
9. Sárkányeregetés réten és mezőn
10. Paintball
11. Tollas mindenhez
12. Erdőőőőőőőőőő - túrák armadája
Oké,most úgy tűnhet, mégis számlálható, pedig nem,csak egy jó része nem publikus...
Leszámítva a tényt, hogy a múlt hetem teljes depresszióban telt,amikor még magamt sem akartam sokkolni azzal,hogy tükörbe nézzek, így saját társaságommal szenvedtetni magamat, meg azt, hogy csütörötkre azt is elfelejtettem,milyen nap van és így lemaradtam egy szakmai napról,amiról írnom kellett volna egy pár oldalals tudósítást, jah és azt a depresszió mérő faktort, hogy egy nap alatt megnéztem 20 részt, ami a teljes 3. sorozatot jelenti a How I met your motherből. Tehát ha mindezt nem számítom, akkor végétre is lelkiekben és szellemileg is sokat fejlődtem múlt héten, ami a hétvégében kicsúcsosodott. Igazi minőségi időt töltöttünk 48 órában együtt az én csodás Férjemmel, akivel nemcsak a Szalajka-völgyben kirándultunk, hanem egymás lelkében is, nemcsak az egyik gyárukban bohóckodtunk kövekkel, hanem egymásnak magunkat kifigurázva imádtuk egymás-közös humorunkat.El ne feledjem megemlíteni a tényt, hogy 2-1-re elvertem squashban,ami még soha de soha nem fordult elő és kit érdekel,hogy most fáj emiatt mindenem. Szavaztunk is és Nickkel a Vapianoban vacsoráztunk. Isteni kaja remek társaságban. Hiába minden erőlködésem,a napsütés csak átmelegíti a lelkemet és kmég icsalja az erkélyünkön elültetett hagymákból és magvakból kibábozódó virágokat is. Lehet, a lelki fejlődésemnek a heti 3 edzés is jót tesz, még ha Cross Trainingen azt is gondoltam,h belehalok..jajj...de ha annak nem is a squash játékomnak bizonyítottan. Jaj! Majd kihagytam!Még az Amfiba is kiültünk napozni squash előtt a Sógoréknál töltött ebédidő után...Jó sűrű hétvége...még most is kellemesen apróra zúzott köveknek érzem a derekamat...
Tegnap kipróbáltam ezt a lélekemelő, egyensúly érzéket és állóképességet fejlesztő, eddig számomra teljesen ismeretlen mozgási formát. Ma csak annyit tudok mondani: WOWWOEÁÚÚÚ akárhányszor megpróbálok leülni. Ha nem lenne világos, litt és most lokalizálom pontos helyét a fájdalomnak: szétszakad a seggem vazzeeeeeeeeee
Oh és a ma reggelem egyetlen csodás híre, mit 9 éve várok: a Mónika show megszűnik, eltűnik, köddé válik, nem lesz. Juhéééé! Bár sose néztem, de éreztem a belőle áramló mocskot, ahogy megfertőzi az adás szent szavát a randaságával-hiába a kb 25 kg púder,amit ez idő alatt felhasználtak. Hip-hip-hurrá!
Valaki egyszer elhitette velem,hogy a "fáma szerint" kifejezést helytelenül írom,mert az bizony "fába". Amilyen rossz helyesíró vagyok, el is hittem. Erre tessék:az e-masa portálon azt olvasom: "de listán nem szereplő magánszemélyekről nem szól a fáma"- minden újságírók on-line istene csak tudd már helyesen írni. És a gugliban kiderült,hogy tényleg tudnak és fába maximum a féreg szorul. És mea culpa, mert túl hiszékeny és önbizonytalan vagyok. Jah és megbocsátva minden a szélső jobb szavazóknak meghasonlásomban, tényleg mindenki eltéríthető az igaz útról. De a világosság gyúljon fel a fejekben idővel!
Tegnap este már túl fáradt voltam és túl álmos az esti squash és a csodásan mókás és mozgalmas hétvége után. Azért a 99%-os feldolgozottság megvolt még ébren. Most, reggel átolvastam az index irományait. Közben kicsordult a könnyem és elkezdtem rohadtul tartani a következő 4 év politikájától. Be kell vallanom, hogy a külföldi sajtó aggályai az én lelkemben is megszülettek. A radikális jobbra tolódást egyáltalán nem vártam. Nem hittem el, hogy emberek képesek az öncélúságra ennyi voksot adni. Értem én, hogy mindenkinek saját maga a legfontosabb.De hogy lehet ennyire átgondolatlanul cselekedni. A magyar gazdasági válság ettől csak mélyülni fog a külföldi befektetők elmenekülése miatt...ennyire nem vagyunk nagy ország...sőt ettől még a kisebbedés esélye is fenn áll...nesztek nagy Magyarország...aztán remélem, ujjal egymásra és másra mutogatós ovódás partykat is fognak szervezni, majd gárdista erők visszahozzák a gladiátorokat...a narancs szemtelenségről és személyikultuszról amik eszembe jutottak,azok sem a pozotív jövőkép jegyében teltek.Most már azt kívánom,hogy legyen meg nekik a 2/3-os többség és aztán a rohadt fényesre cizellált bicskájuk törjön bele a következő négy évbe. A végén belátom,h Gyurcsány igen ellenszenves mondatának, miszerint akinek nem tetszik,az nyugodtan elmehet innen - még fogganatja lesz. A baj ezzel az,hogy az értelmiség, a béke párti józan gondolkodású emberek és befektetők fogják először venni a sátorfájukat. Az LMP-nek örültem, de ott is kételkedem, hogy a profizmus hiánya miatt meddig fogja tiszta lelkük megtörés nélkül bírni...ah...külföldre akarok költözni!nem azért, mert ott jobb, csak mert nem jobbik és legalábbb más...
